Karácsony/elmúlás

Most kaptam egy e-mailt.
Van egy nagyon jó barátnőm a szülővárosomban, aki annak idején a tanárnőm volt középiskolában.
Nagyon szeretem őt. Ritkán találkozunk, de mindig nagyon nagy szeretettel beszélünk egymással.
A párjával megjárták ők is a poklot. De ma már nagyon boldogok végre együtt. Imádom mindkettejüket.
Nem szeretném kiteregetni az ő magánéletüket, ezért csak annyit írok le róluk, hogy az én kedves barátnőm elvált asszony, két gyerekkel. A nagyobbik gyerekkel nem volt jó a viszonya sokáig, de amikor érkezett az unoka, akkor összejött újra a család. Barátnőm azóta új szerelemmel viseltetik egy nagyon jó ember felé, így a családi idill tökéletesnek mondható az ellenségek mellett is.

Az e-mail imígyen szólt:
"Szia Sharini!

Most írok, de kérlek, ne reagálj erre a levélre.

Tegnap éjszaka elment a Földről életem értelme, a lélekkel teli kisember, az unokám.

Nem tudom mondtam-e, hogy beteg volt. De az 1. betegség látszólag eltűnt.

Megjelent egy másik."

A levél ennyi.
Ha nem írja le, hogy ne reagáljak, akkor sem tudnám, hogy mit is írhatnék.

Egy kis gyerekről beszélünk, aki színt hozott a család életébe, és aki összehozta az elveszettnek hitt kapcsolatot.
Karácsony előtt távozott a kisember, borzasztó ünnepeket hagyva így maga mögött.
Sosem lesz már a részükre a karácsony a felhőtlen boldogság ünnepe. A szereteté igen. Az örök szereteté egy kisfiú iránt, akit elvesztettek.
Ami nem öl meg, az megerősít.
Barátném lelke tudom, hogy most összetört, meghalt. És ez már nem is fogja megerősíteni.
Mit tehetnék most, hogy segítsek neki?
Nem írhatok egy "sajnálom" levelet. Az olyan semmit mondó.
Ilyenkor semmi nem segít.
Most ejtek néhány könnyet a kiskrapek emlékéért, és a barátnőm lelki felépüléséért. Ennyi az amit megtehetek értük.

Őszinte részvétem Mami!

" Fájdalmas űröd zokog szüntelen
a lelkem mélyén tátongó, sűrűsödő sötétségben,
és így marad ez mindaddig,
amíg lelkem föl nem ér a csillagok zord,
nyirkos tüzeihez, hol két kitárt karod vár rám.
Akkor, majd újra otthon leszek!"