Lakóhely

Az elmúlt napokat elég jól viseltem.
Néha néha gondoltam csak Faingára. Vagyis sűrűn gondolok rá, de azt hiszem elég jól kezelem a hiányát.
Egyelőre olyan, mintha csak elment volna néhány hétre vagy a szokásos távollétét élném meg.
Biztosan eljön az az idő, amikor nagyon fog hiányozni, de ez még nem az a helyzet.
Igaz, hogy közben rengeteg más dolog is foglalkoztat, például a munkakeresés.
Már voltam egy állásinterjún, és követi majd egy újabb. Több körös, remélem bejutok majd.
Nagyon várom az eredményt. Jó lenne, mert az egyik volt kolléganőm mellett lehetnék újra.
A héten megyek a következőre, aztán majd ha továbbra is szimpatikus vagyok nekik, akkor lesz még egy utolsó forduló.

És elég veszélyes helyen lakom, mint kiderült.
Egyik nap egy baromi nagy durranásra ébredtünk a párommal. Én azt hittem, hogy égzengés, de másnap kiderült a hírekből, hogy a környéken kézigránátot dobtak egy házra. Hm. Ez van.
Kár, hogy nem csöngetett be a rendőrség. El bírtam volna viselni, ha egy helyes rendőr egyenruhában faggatózott volna. :D
Viszont meglepődtem magamon, mert egyáltalán nem igazt a dolog. Nem kezdtem el tőle parázni, nem próbáltam meg kérdezősködni, hogy mi volt ez, semmit. Reggel láttam a helyszínelőket, aztán mentem dolgozni.
Aspan felhívott este, hogy "éééélsz méééég?" Ezen jót mosolyogtam. A mai világban ki tudja, hogy kinek szúrja a szemét valami... lehet, hogy belépek a maffiába, hogy kicsit izgalmasabb legyen a szürke hétköznap.
Vagy csak nyitok egy boltot. A védelmi pénz be nem fizetése is jár némi plusz stresszel.

A barátság ára 2.

Mit is írhatnék.

Annyira fáj a szívem, hogy nem tudok vele mit kezdeni.

Tegnap beszélgettünk Faingával msn-en. Az előbb leírt dolgokról.

Eléggé megbántott, de gondoltam van még remény, beszéljük meg.

Felhívtam telefonon, ahol szintén olyasmiket mondott, amitől teljesen kiborultam, és nem is értettem. Megkérdeztem, hogy mit csinál este, mert elmennék hozzá, de megint csak lerázott.
Közölte, hogy ha eddig ráért, akkor egy-két napot még biztosan ráér a dolog. Vagy egy-két hetet, vagy hónapot. Ez nagyon sziven ütött.
Sajnos otthon felnyitotta a szememet Rob, mert elmesélte, hogy Fainga egy 5 évvel ezelőtti sérelemért bánt engem most, és talán úgy hiszi, hogy teljes joggal teszi ezt velem.
Nem értem.
Igen, volt egy kis összezörrenésünk 5 éve, de ki gondolta volna, hogy 5 év alatt ezt nem tudja lerendezni magában, vagy velem?
Ő szerinte a mi barátságunk azóta romlott meg, és azóta találkozunk keveset.
Lehet, hogy szemellenzővel jártam idáig, de én egyáltalán nem éreztem így.
Valóban eltávolodtunk kissé egymástól, de én annak tudtam be, hogy sok a munkája, és két helyen, két településen is helyt kell állnia. Soha semmire nincs ideje, ha mégis megbeszélünk valamit, akkor azt rendszerint lemondja.
Igen egyoldalú volt a másik keresése. Azt hiszem ő volt az, aki kevesebbet keresett engem, mindig én hívtam mindenfelé. Én igyekeztem a barátság fenntartásában, ápolásában.
Én nagyon szeretem őt, és nem akarom elveszteni, de úgy tűnik talán mégis ez fog történni.
Egyszerűen összetörtem. Nincs tovább. Úgy érzem, hogy ezen én egyedül képtelen leszek változtani. Ehhez ő is kellene.

Úgy érzem, hogy szerinte az elmúlt 5 év hazugság volt. Ha pedig így van, akkor az elmúlt kirándulások, a közös képek mind mind arról árulkodnak, hogy két ember éldegélt úgy egymás mellett, hogy csak az egyik tartotta a másikat a barátjának?
Nem is hittem volna, hogy a legjobb barát lufi csak így, ilyen könnyen kipukkadhat.
Igaz, ebben a lufiban hárman utaztak velem együtt, mert őket hármójukat, akikről tulajdonképpen ez a bolg szól szinte testvéremként szeretem.
Akárhol voltam éppen, egyaránt mindhárman eszembe jutottak. Nekem ők a családom itt pesten. Nekem ők a minden!
És ha az egyiküket is elvesztem, én abba belehalok.
Elhatároztam, hogy erős leszek, és nem sírok többet miatta, mert nem érdemli meg.
Vagyis a többiek szerint nem érdemli meg.
Néha hajlok rá, hogy én magam is ezt a nézetet valljam, de még mindig én vagyok az utolsó mohikán, aki ki akar tartani mellette, amíg lehet, amíg még érzem a szeretetet iránta.
Megbántott, amit el lehet viselni, el lehet felejteni.
De a hazugságot, amit mutat, azt nem lehet.
5 év hazugság? 5 év kidobni való emlék? A gyöngyösi kirándulás? A játékos esték?
Nem volt sok az 5 év alatt, mert tényleg nagyon rengeteget dolgozott. De akkor is, nekem mind mind egy emlék. És át kell értékeljem.
Nem értem, hogy akkor engem minek tart ő? Mert úgy tűnik, hogy barátnak nem! Ki vagyok én neki? Ki vagyok én a szemében?
Megszakad a szívem.
Nem tudom, hogy mit tehetnék még. Az én részemről eddig azt hiszem túlteljesítettem a feladatomat. És tudom, hogy ennél többet kéne tennem, erőmön felül, de képtelen vagyok rá egyelőre.
Nem tudom magamban lerendezni.
Szeretném érteni.
A lelkem mélyén viszont érzem, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat kezdete.
Vele kapcsolatban már sokszor tettem olyan kijelentést, hogy én többet ugyan fel nem hívom, de valamiért mindig ragaszkodtam hozzá. Mindig éreztem, hogy van még közös kapocs.
Most eljött az az idő, amikor ezt a közös kapcsot már csak egy cérna helyettesítni. És ha az elszakad...
Mit kellene még tennem?
Mintha egy külső erő a részemet tépdesné. Én így vagyok egyben. Nem élhetek kisujj nélkül.

A barátság ára

Lehet, hogy a fenti cím nem fejezi ki amit szeretnék, de kezdésnek talán nem rossz.
Van nekem ugye Fainga, mint barát. Kicsit nehéz természetű, mert mindig mindent elviccel. És így nagyon nehéz vele kommunikálni.
Vajon mi a legjobb módja annak, hogy közöljem vele, hogy mennyire fontos ő a számomra?
Mert szavakkal ha kifejezem neki, szerintem nem hiszi el, vagy épp elvicceli és ettől olyan érzésem támad, mintha őt nem is érdekelné, hogy én mit érzek vagy gondolok róla.
Vagy tényleg ennyire semmibe veszi a barátságomat?
Sokszor elgondolkodom ezen.
Irawan és én ha együtt vagyunk, és ott van Fainga is, akkor kicsit túlzásba visszük a felé irányuló beszólásokat, de ugyanakkor ismer mindkettőnket, és tudhatná, hogy engem bánt akkor, ha semmibe veszi a barátságunkat.
És bár ritkán találkozunk, én mégis a legjobb barátaim közé sorolom.
És hiányzik. Nagyon hiányzik.

Most épp arról beszél nekem egy ideje, hogy van egy srác aki sok-sok évvel fiatalabb nála, de tetszik neki. Rég óta ismeri. De ez a srác még nem ismerte be, hogy meleg, és még nincs is olyan közegben, hogy ezt kibontakoztassa.
Mindenesetre Fainga köti az ebet a karóhoz, hogy ha ő időben ott lesz, akkor talán őt fogja választani.
Azt próbáltam neki ma elmondani, hogy miért akar "vén" fejjel egy kibontakozó fiatalt maga mellé társnak, hiszen nem várhatja el egy szinte gyerektől, hogy hosszú távon a társa legyen.
Miért van az, hogy én próbálom őt védeni? Ő miért köti az ebet a karóhoz? És egyáltalán, honnan vette, hogy ez a gyerek akar tőle valamit?
Bizonygatja nekem, hogy a társaság bírná a srácot, de nekem nem ez számít.
Nekem az számít, hogy olyan társra leljen, aki őszintén szereti minden hülyeségével, gyerekességével együtt.
Hogy olyan társra leljen, aki becsüli, és ráébreszti az élet fontos dolgaira, például, hogy törődjön magával többet.
Hogy olyan társra leljen, aki felnyitja a szemét, és rávezeti arra, hogy fontosak a barátok is.
Hogy olyan társra leljen, aki nem fogja elhagyni csak azért, hogy éljen! (mert még nem tette meg)
Hogy tényleg olyan élete legyen, amilyet megérdemel ennyi átmelózott év után.

Szerintem feleslegesen tépem a számat, ha neki beszélek, és ez mérhetetlen módon fáj.
És nem csak azért, mert nem hallgat rám, hanem azért MERT NEM hallgat meg! Vagyis én úgy érzem.
És nem ért meg. Vagy nem akar megérteni. De mintha a falnak beszélnék.

Ja, és ami a legrosszabb az egészben, hogy úgy érzem, hogy ő azt hiszi teljes mértékig, hogy én azt szeretném, ha visszatalálna Rob-hoz.
Pedig nem. Nagyon nem erről van szó.
Bennem van természetesen ez is, de jobban szeretném ha nyitna a világ felé, ha nyitna és felismerné végre, hogy nem csak 5-6 ember létezik. Ha ráébredne, hogy a boldogságot nem sültgalamb formájában fogja megkapni.

Nos, a barátnak viszont az a dolga, hogy ilyen időkben támogassa a másikat.
Hát fogom. Meglátjuk mennyire fogom bírni.