A barátság ára 2.

Mit is írhatnék.

Annyira fáj a szívem, hogy nem tudok vele mit kezdeni.

Tegnap beszélgettünk Faingával msn-en. Az előbb leírt dolgokról.

Eléggé megbántott, de gondoltam van még remény, beszéljük meg.

Felhívtam telefonon, ahol szintén olyasmiket mondott, amitől teljesen kiborultam, és nem is értettem. Megkérdeztem, hogy mit csinál este, mert elmennék hozzá, de megint csak lerázott.
Közölte, hogy ha eddig ráért, akkor egy-két napot még biztosan ráér a dolog. Vagy egy-két hetet, vagy hónapot. Ez nagyon sziven ütött.
Sajnos otthon felnyitotta a szememet Rob, mert elmesélte, hogy Fainga egy 5 évvel ezelőtti sérelemért bánt engem most, és talán úgy hiszi, hogy teljes joggal teszi ezt velem.
Nem értem.
Igen, volt egy kis összezörrenésünk 5 éve, de ki gondolta volna, hogy 5 év alatt ezt nem tudja lerendezni magában, vagy velem?
Ő szerinte a mi barátságunk azóta romlott meg, és azóta találkozunk keveset.
Lehet, hogy szemellenzővel jártam idáig, de én egyáltalán nem éreztem így.
Valóban eltávolodtunk kissé egymástól, de én annak tudtam be, hogy sok a munkája, és két helyen, két településen is helyt kell állnia. Soha semmire nincs ideje, ha mégis megbeszélünk valamit, akkor azt rendszerint lemondja.
Igen egyoldalú volt a másik keresése. Azt hiszem ő volt az, aki kevesebbet keresett engem, mindig én hívtam mindenfelé. Én igyekeztem a barátság fenntartásában, ápolásában.
Én nagyon szeretem őt, és nem akarom elveszteni, de úgy tűnik talán mégis ez fog történni.
Egyszerűen összetörtem. Nincs tovább. Úgy érzem, hogy ezen én egyedül képtelen leszek változtani. Ehhez ő is kellene.

Úgy érzem, hogy szerinte az elmúlt 5 év hazugság volt. Ha pedig így van, akkor az elmúlt kirándulások, a közös képek mind mind arról árulkodnak, hogy két ember éldegélt úgy egymás mellett, hogy csak az egyik tartotta a másikat a barátjának?
Nem is hittem volna, hogy a legjobb barát lufi csak így, ilyen könnyen kipukkadhat.
Igaz, ebben a lufiban hárman utaztak velem együtt, mert őket hármójukat, akikről tulajdonképpen ez a bolg szól szinte testvéremként szeretem.
Akárhol voltam éppen, egyaránt mindhárman eszembe jutottak. Nekem ők a családom itt pesten. Nekem ők a minden!
És ha az egyiküket is elvesztem, én abba belehalok.
Elhatároztam, hogy erős leszek, és nem sírok többet miatta, mert nem érdemli meg.
Vagyis a többiek szerint nem érdemli meg.
Néha hajlok rá, hogy én magam is ezt a nézetet valljam, de még mindig én vagyok az utolsó mohikán, aki ki akar tartani mellette, amíg lehet, amíg még érzem a szeretetet iránta.
Megbántott, amit el lehet viselni, el lehet felejteni.
De a hazugságot, amit mutat, azt nem lehet.
5 év hazugság? 5 év kidobni való emlék? A gyöngyösi kirándulás? A játékos esték?
Nem volt sok az 5 év alatt, mert tényleg nagyon rengeteget dolgozott. De akkor is, nekem mind mind egy emlék. És át kell értékeljem.
Nem értem, hogy akkor engem minek tart ő? Mert úgy tűnik, hogy barátnak nem! Ki vagyok én neki? Ki vagyok én a szemében?
Megszakad a szívem.
Nem tudom, hogy mit tehetnék még. Az én részemről eddig azt hiszem túlteljesítettem a feladatomat. És tudom, hogy ennél többet kéne tennem, erőmön felül, de képtelen vagyok rá egyelőre.
Nem tudom magamban lerendezni.
Szeretném érteni.
A lelkem mélyén viszont érzem, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat kezdete.
Vele kapcsolatban már sokszor tettem olyan kijelentést, hogy én többet ugyan fel nem hívom, de valamiért mindig ragaszkodtam hozzá. Mindig éreztem, hogy van még közös kapocs.
Most eljött az az idő, amikor ezt a közös kapcsot már csak egy cérna helyettesítni. És ha az elszakad...
Mit kellene még tennem?
Mintha egy külső erő a részemet tépdesné. Én így vagyok egyben. Nem élhetek kisujj nélkül.