Csak őszintén 2010.03.29.

No, most jött el egy kis lelki roham ideje.
Írtam már, hogy egyszer majd beszámolok apukámról.
Ma a west játékon lelkiztünk kicsit az egyik játékos társammal. Ő írta, hogy hinnem kell neki, ha azt mondja, hogy boldoggá teszi ez a csapat, mert kicsit kiszakad a mindennapi életéből. Válaszoltam is neki, hogy igen, tudom, és teljesen átérzem, amit mond.
Azt hiszem már írtam arról, hogy anno a chat-en ismertem meg néhány barátomat, ezért is hiszek abban, hogy lehet jó emberekre is lelni a világ háló segítségével.
Úgy gondolom, hogy ha őszintén beszél az ember, azt lehet érezni.
Annak idején engem is néha belerángattak a csőbe, és megbántottak azzal, hogy nem őszinték voltak az ottani felhasználók, de azt hiszem sokat tanultam belőle.
És most jön az őszinteség:
Azért kezdtem el anno chat-elni, mert valami fura erő "rákényszerített". Ez biztos hülyén hangzik, de az okot pontosan tudom.
Az úgy kezdődött, hogy megtudtam, hogy apukám -aki sok-sok évvel ezelőtt elvált anyukámtól - meleg. Nem is igazán tudtam vele mit kezdeni. Elfogadtam, és kész. Alig láttam, elköltözött tőlünk nagyon messzire.
Egyszer csak beteg lett. Egy olyan betegsége volt, amelyik legyengítette, majd tönkretette az immunrendszerét.
Kórházban halt meg. Úgy, hogy én nem is láthattam. Anyukám akkor nem engedte meg, hogy meglátogassam, mert apukám szerint az a jó, ha úgy marad meg az emlékeimben, mint egy életerős férfi.
Én nem gondoltam így. Sokáig töprengtem azon, hogy elszököm, és vonattal elmegyek hozzá, és meglátogatom. Aztán végül csak a párnámban bőgtem ki magam, mert a szökést nem tehettem meg anyukámmal, aki közben aput ápolta, holott már nagyon régen semmi közük nem volt egymáshoz.
Szóval úgy halt meg, hogy a tudata sem volt tiszta.
Hihetetlenül fájt a dolog. Elmondani nem tudom mennyire. Nem is hittem, hogy ez ennyire fájhat, hiszen alig voltam 5 éves, amikor elhagyott bennünket.
És ekkor jött a chat. És ott olyan vigaszra leltem, amire nem is hittem, hogy valaha is rátalálok. Kérdéseim voltak, hogy miként lesz valakiből olyan ember, aki a saját neméhez vonzódik? Kaptam válaszokat, amiket én el tudok fogadni.
Azóta is sokszor eszembe jut apukám. Hogy milyen lett volna, ha egy városban élünk, miután felnőttem? De valószínűleg, ha nem halt volna meg, akkor nem akartam volna idejönni.
Azt hiszem a "mi lett volna ha" kérdés teljesen olyan, mint a nullával való osztás... nincs értelme. Hiába töpreng rajta az ember, annál jobban fáj. Pedig nincs értelme.
Nem kellene belehajszolnom magam ilyesmibe.
Azt hiszem ezekről az érzésekről nagyon keveseknek beszéltem eddig. A barátaim tudják csak. De szerintem még anyukám sem tudja, hogy mennyire fájt ez nekem anno. Ő védeni szeretett volna bennünket csak, amit szerintem a képességeihez mérten is tökéletesen teljesített.
De hát a saját lelkünk, a saját gondolataink azok amiktől nem tud megvédeni.
Ezek után a chat-en lévő "barátaim" voltak akik nagy szeretettel és odafigyeléssel kezeltek. Tényleg csak néhányan. De ezek az érzelmek, és törődések voltak azok, amik átsegítettek a nehezén.
Némi párhuzamot vonnék most a jelenlegi chat-es ismerőseim, és a régiek között.
Anno volt egy srác, akit nagyon megkedveltem, és ha akart volna sem tudott volna levakarni magáról.
Hát, most is közel vagyok hozzá, hogy egy embert így a szívembe fogadjak. Kicsit pótpapámnak érzem őt. Bár valószínű, hogy innen fogja megtudni, hogy ez nekem mennyire fontos.
Remélem nem vagyok veszélyes emiatt :D
Na, a mai őszinteségi rohamnak ezennel vége!