Nos, ami azt illeti elég régen írtam már ide.
Azt tudnotok kell, hogy már nekirugaszkodtam legalább 6-szor az írásnak, de valahogy mindig olyan jött ki az írásaimból, ami nem tetszett utólagos elolvasás után.
A története a következő:
Húsvét előtt vásároltunk kerékpárt a párommal, amivel sikeresen el is taknyoltam úgy, ahogy azt kell, és eléggé fájdalmas lett a csuklóm érzete... :D
Még mindig fáj egy kicsit, szépen kenegetem kenőccsel.
Húsvétra pedig hazautaztunk a családomhoz, amire minden évben csak néhány alkalommal kerül sor, mert az a fránya vonatjegy iszonyú drága. És kettőnknek meg aztán már egy vagyon.
Na, szóval hazautaztunk.
Kicsit depressziós voltam végig, mert nagyon fájt a kezem, és emiatt nem is tudtam sok mindent csinálni. Ebből kifolyólag úgy éreztem magam, mint egy kiszolgált hercegnő. És ettől egy kicsit rosszul is éreztem magam.
És akárhányszor elkezdtem írni a blogomat, mindig valami olyasmi jött ki, hogy nekem van a legrosszabb családom.
És miután elolvastam a bejegyzésemet, mindig töröltem is, mert igazából az ellenkezőjét akartam leírni, de nem sikerült.
Most nekidurálom magam újból.
És akkor a vallomás:
Sharini vagyok. Családfüggő.
Imádom a családomat, nagyon szeretem mindegyikőjüket. És bár nem volt felhőtlen az életünk, mert melyik családban nincsenek konfliktusok, mégis el kell mondanom, hogy nekem van a világon a legjobb fej Anyukám. Csupa szív és lélek, akit valószínűleg ez a két tulajdonsága fog a sírba vinni.
Sajnos mostanában inkább csak felszínes velünk, de azt hiszem, hogy ez a mi hibánk is. Itt a mi alatt a testvéremet és engem értem.
Én nagyon szeretném megérteni Anyukámat, de csomó dolgot nem mer elárulni, mert fél, hogy megbántjuk, megvetjük. Pedig nekem nincs ilyen szándékom. Én nem élek már a közelében, így nem is tudom megítélni amit csinál.
De nem is akarom! Már felnőttem, és neki is joga van a boldogsághoz, úgy, ahogyan ő szeretné. Biztosan hibákat fog elkövetni, de ő sem tud engem megvédeni a hibáim elől. Mindenkinek -akárhány éves is- joga van a saját hibájából tanulni, vagy nem tanulni.
Nem beszélve arról, hogy vannak bizonyos körülmények, amikor nem tudjuk objektíven megítélni a saját helyzetünket. Ez bizony pl a szerelem.
Szóval, a lényeg az, hogy vannak súrlódások, vannak nehezményezések köztünk, de a legszeretetreméltóbb és legjobb fej anyukája nekem van világon.
És a tesóm. Őróla is írnék pár sort.
Köztünk soha nem volt olyan igazi nővér-húg kapcsolat. Ezt most így felnőtt korban próbáljuk pótolni, több-kevesebb sikerrel.
És bár ezek vannak az életünkben, mindig vágyom arra, hogy hazamehessek, hogy több időt tölthessek a tesómmal, az Anyukámmal. Nem szeretnék még egyszer arra az érzésre ébredni, hogy nem töltöttem velük elég időt, és nem ismertem őket eléggé.
És annyira szeretnék már olyan helyzetbe kerülni, hogy tudjam őket segíteni.
És ezt nem csak anyagilag értem.
Néha annyira kilátástalannak érzem a helyzetemet, hogy már azon is problémázok, hogy milyen módon tudnék hazajutni. Néha kétségbeesetten keresem Anyut és Tesómat is msn-en, vagy hívom fel őket, mert annyira szeretném hallani a hangjukat, beszélni velük, még akkor is, ha nem tudok épp miről beszélgetni. Például az időjárásról.
Pedig nem szeretek telefonálni. Mindig mindenkit lerázok kb. 2 perc alatt, mert nem tudom hova tenni a telefonos kommunikációt. Anyut is ki szoktam dobni a telefonból, mert nem vagyok képes kommunikálni, mert ha már nem tudok miről beszélni, akkor biztosan találok valami éppen fontosabbat a világban, mint a telefonos partner.
De a történetet most folytatnám egy kis kitérő után.
Hazaérkeztünk.
Első dolgom az volt, hogy bekapcsoltuk anyukám laptopját. Letörlődött róla az Office... és telefonon nem tudtam neki segíteni megszerelni.
Hát, élőben sem sok sikerrel, mert végül is nem tudtuk újra telepíteni, pedig vittem neki jogtiszta office-t. Na, sebaj, letöltöttem neki az Open Office-t. Szóval most azon klimpírozik. (Anyukám az ötvenes éveiben jár, és most kezdett neki számítógéppel foglalkozni karácsonykor. És nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon ügyesen kezeli.)
Ez nagyszombaton volt. Tehát másnap volt húsvét, és akkor a család nagy ebédet tartott.
A család tagjai, akik ott voltak az ebéden: Nagymamám, aki idén lesz 80 éves. Ő nagyon nehéz természetű. Nagybátyám és az élettársa, Tesóm, a férje és két gyereke, Domi és Vivi, Anyu, Párom és én.
Lacinak -a párom- akkoriban volt a szülinapja, így kapott tortát, saját készítésű dobos tortát. Nekem jobban ízlett azt hiszem, mint Lacinak, mert nekem kellett még egy :D És anyu sütött is egyet a hét vége felé. Hát nem cuki? Nagyon rendes volt tőle.
Ezek a családi ebédek abban a házban szoktak lezajlani, ahol én felnőttem. Ott van jó nagy kert is, így a gyerkőcök bátran tudnak az udvaron játszani.
Ami ebből a hétből még fontos és ami eszembe jut, az az, hogy a hét közepén felmentünk a városba, hogy elintézzük Lacinak a választási kérelmét. (Azt szerettük volna, hogyha a városon belül egy másik szavazókörben tudja letenni a voksát) De végül is nem lett belőle semmi, mert ott kellett szavaznia, ahová a kérelme szólt. (mi még akkor nem tudtuk, hogy minden városban egy-egy hely van az igazolással szavazóknak)
Akkor sétáltunk egy kicsit.
És voltam fogorvosnál is, aki nem kínzott meg, pedig azt hittem, hogy meg fog. De nem! Mekkora meglepetés is volt az! Örültem neki! :D
Aztán Tesóm, Laci, a két gyerek és én felkerekedtünk valamelyik nap, és elmentünk az apai nagymamámhoz vidékre, faluba.
No, ezt a nagymamámat azt hiszem, hogy 6 év óta másodjára látom. Nem igazán szoktam elmenni hozzá. Egyszer voltunk nála, amikor bemutattam neki Lacit, meg most.
Mamához nem is köt túl sok minden, hiszen szüleim elváltak 5 éves koromban. Nekem nincsenek túlzott emlékeim a nála töltött időkről. Igazából nem érzem magamhoz túl közel. Sőt, inkább csak távol. Nem tudom, hogy lesz-e még legközelebb. Nem tudom, hogy látom-e még.
Szóval a húsvét, és az utána lévő hét gyorsan eltelt. És már várom, hogy mikor mehetek megint. (ez most úgy tűnik, hogy májusban lesz pünkösdkor, mert akkor kaptam szabit. És akkor csak én megyek haza egyedül)
-No, úgy látom, hogy megint csupa értelmes dolgot sikerült leírnom, de ezt már így hagyom. Nem hiszem, hogy le tudnám írni még egyszer ezeket a dolgokat.
Hetedjére már nem kezdenék neki.
No, de hogy a húsvét után mi történt... nem sok. Lacival horgászni mentünk. És több vacsorára is ettünk halat, ami nálunk azért nagy szó, mert nagyon ritkán eszünk halat. Már pedig pontosan tudjuk, hogy sokkal, de sokkal több hal félét kéne a szervezetünkbe belepakolni.. mert az egészséges és finom is.
Aztán még az történt, hogy megint kártyáztunk páran, amikor is megint csak sírásos röhögésbe fordult az este, de ez már megszokott. Más olvasónak bizonyára nem lenne érdekes, ha leírnám, hogy most éppen miért csapkodtuk az asztalt... :D
És akkor most itt ez a keddi nap, amikor megírtam ezt a hosszú bejegyzést.
Még találkozunk!
Bejegyzések
